Szorongató magány vagy az egyedül eltöltött idő élvezete
A 21. századról elmondhatjuk, hogy a társas magány korszaka. Sokan családban, párkapcsolatban élnek, baráti körökhöz tartoznak, miközben magányosnak érzik magukat.
Ennek oka, hogy nincs valódi kapcsolódás, elmélyült figyelem, inkább egymás mellett élésről beszélhetünk, mint együttélésről.
Nehezíti a helyzetet, hogy a társadalom tagjainak jelentős része (ma már sajnos az általános iskolások is) napi sok órát tölt a virtuális térben, online játékokkal, social media felületeken - önmagát bezárva a saját szobájába, a saját világába. Ez egy illuzórikus állapot, ami elhiteti a virtuális világban élőkkel, hogy vannak barátai, akik „figyelik”, „követik”, „lájkolják”, tehát szeretik őket. A kapcsolódás illúzióját fenn kell tartani, tehát minden nap posztolni kell az életük csodásnak tűnő pillanatait. A külvilágnak élnek, próbálnak megfelelni a társadalmi elvárásoknak, ami önmagában folyamatos stressz állapotot idéz elő az idegrendszerben. Ideig óráig működik az illúzió, az önbecsapás, de a lélek mélyén hiányállapot, csönd és magány van.
Ha megengednék maguknak az érzéseik átélését, akkor mélyben nehéz érzelmeket találnának: félelmet, csalódottságot, fájdalmat, szomorúságot. A nehéz érzések ellen pedig különböző elterelő, “kábító” cselekvéseket vetnek be: kábítószer fogyasztást, alkoholfogyasztást, kényszeres takarítást, sorozatok nézését, számítógépes játékokat, tiktok/insta/FB pörgetést, állandó vásárlást, programról programra járást (FOMO). Egy a cél: elkerülni a csendet. Mert a csend idejében-terében találkozhatnának belső kételyekkel, kérdésekkel, szorongásokkal, félelmekkel.
Az egzisztencialista filozófusok azt vallották, hogy bármennyire is próbálnak sokan elmenekülni az önmagukkal való együttléttől, előbb-utóbb az életük folyamán – szembe kell nézniük valódi énükkel. „Ha soha nem vagy egyedül, nem ismerheted meg magad.” – mondja Paulo Coelho, a népszerű spanyol író.
Mi történne akkor, ha átkereteznénk az egyedüllétről alkotott felfogást? Az egyedül töltött idő valójában lehetőség önmagunk megismerésére, a valódi énünk feltérképezésére, a szükségleteink felvállalására, bioritmusunk megismerésére. Kiegyensúlyozottságunk nem függ senkitől, mert jól vagyunk önmagunkkal. „Az igazi magabiztosság abban gyökerezik, hogy képesek vagyunk feltétel nélküli barátságban lenni önmagunkkal.” – fogalmazta meg Pema Chödrön tibeti buddhista szerzetesnő.
Biológiailag úgy vagyunk huzalozva, hogy legyenek társas kapcsolataink, a hovatartozás érzése alapvető biztonságérzetet ad. A boldogságunkra nézve rendkívül fontos, hogy milyen minőségű és mélységű kapcsolatokat tudunk kialakítani. Fontos ismérve a jó kapcsolatoknak a támogatás és kölcsönösség, a bátorítás. A megfelelő kapcsolatokban látjuk és halljuk egymást, érzelmileg táplálnak és nem visznek le az életről.
Ehhez az első lépés, hogy önmagunkkal legyünk jóban, önmagunknak adjuk meg a kellő figyelmet. Ha elegendő időt töltünk egyedül, akkor finomhangolódik odafigyelési képességünk, együttérzésünk, elfogadásunk, ami erős alapot biztosíthat a mélyebb kapcsolatokhoz. Megtanuljuk irányítani a figyelmünket a jelenre, nem a múltban vagy a jövőben időzünk, szorongást keltő spirálokban. Erősödik a kreativitásunk, intuíciónk, javul a problémamegoldó képességünk, mert van idő és tér a gondolkodásra, összefüggések meglátására.
Az egyedüllét érzése és a FOMO megakadályoz minket abban, hogy csendes időt teremtsünk magunk számára. Ezzel szemben kipróbálhatjuk a JOMO-t (joy of missing out - a kimaradás öröme), amikor azt ünnepeljük meg, hogy saját magunkat választottuk és az átmeneti csendet, melyben újrarendezhetjük magunkat.